- Melyiket olvassuk? Hol a Maszat? Maszat alszik. Nem jó. (kihúzza, majd visszateszi) Ez a Annipanni, Boribon, szamócás. (visszateszi azt is) Itt a Bumburi. Városban. Bumburi nyaral. (mindkettőt kihúzza, majd vissza) Elolvassuk az új erdős könyvet.
***
Kórházi látogatásaink. Tanulságosak minden szempontból. Látni, ahogy készül rájuk, fél, nyugtatgatja magát, sokat mantrázza, amiket mondunk neki. Aki kitalálta, hogy a kórház kertjében legyen egy szökőkűt két hatalmas teknőssel, azt áldja meg az ég.
Az alábbi mondatokat szokta ismételgetni vég nélkül, kb. attól a pillanattól, hogy itthon beszállunk az autóba. Mondja őket egymás után, újra meg újra, bátran, ahogy szedi a lábát a folyosón. Közben látom, ahogy egyre görbül a szája. Még miközben a gyógyszert kapja, sírva is egyre ugyanazokat ismétli. Szívszorító.
- Gyógyszert kapsz. Megnézzük a szökőkutat. Utána hazamegyünk. Mama ölébe/Apa ölébe. Foghatom a kezemet.
Ma este láttam rajta először, hogy megkönnyebbült, amikor vége lett a kb. háromperces tortúrának, és mosolyogva mondta: "Nagyon ügyes voltál."
Minden kezelés után sietünk a kertbe a szökőkúthoz, ma is megkerestük a teknősöket, és ma a peremen egy cápát talált. "Hazavisszük!"- kiáltotta, és már szorította is. Imádom, amikor megpillantja a kis meglepetését, odamegy érte, kis kezébe fogja. (Eddigi zsákmány: egy teknős, egy fóka, egy delfin, egy cápa, egy buborékfújó.)
Ma még volt egy élményem, ami tönkretette az egész napomat, gombóc van a torkomban azóta is. Fekszik bent egy kisfiú, minden nap látjuk, olyan 2 és fél-3 éves lehet. Ma reggel hallottam, amikor kérte az anyukáját, hogy menjenek ki megnézni a teknősöket.
- Majd ha megtanulod rendesen kimondani, akkor kimegyünk.
Nem szeretnék erre semmit mondani, de olyan szorongás van rajtam azóta is, hogy nincsenek rá szavak.
Apropó szorongás. Semmitől sem vagyok jobban kikészülve, mint Lilkó kezeléseitől, annyi minden kavarog bennem ilyenkor. Soha nem éreztem még ilyen fokú hálát, mint Kati néni és Vera néni, a két nővér iránt, ahogy a gyerekemhez szólnak, amikor tolják belé az anyagot. Ülünk egymással szemben a két kis lepukkant széken egy lepukkant szobában, ölemben/Marci ölében Lilla, sír, fél. Nyilván az ezredik gyerek aznap, a héten, az évben. És mégsincs nyoma fásultságnak, türelmetlenségnek, csak kedvességnek, segíteni akarásnak, együttérzésnek. Szóval tartják, beszélnek hozzá, és mindig csurran-cseppen egy matrica, amit mi utána a zsírkrétásdobozunkra ragasztunk fel itthon. Szeretnék tenni értük valamit, hogy jobb körülmények között dolgozzanak, hogy jobban elismerjék a munkájukat, hogy ne ők legyenek az egészségügyi (és társadalmi?) hierarchia legalján, amikor annyit, de annyit tesznek a gyerekekért, legyenek bent fekvősek, gazdagok, szegények, protekciósok, kicsit vagy nagyon betegek. Fogalmuk sincs, mennyire hálás vagyok nekik.
Jópár alkalom hátra van még a kezelésből, korai még mérleget vonni, felesleges is, de tudom, hogy a szökőkút képét sose fogom elfelejteni, ahogy azt sem, amikor ma este az adagunkért bemenve az a látvány fogadott minket a rosszul megvilágított folyosón, hogy a nővérkék lufiállatokat hajtogatnak a gyerekekkel és pár anyukával.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése