Illúziómentesség

A ma reggeli kezelésén én nem voltam ott Lillának, mert éhgyomorra ropogtattam a Snickerst a nőgyógyászomnál, leöblítve azt egy pohár multilével, hogy aztán írásba kapjam: továbbra is folytathatom a mértéktelen szénhidrátzabálást, amit eddig is. Marci viszont beszámolt róla, hogy Lilkó annak rendje és módja szerint ordított, majd a szökőkút peremén megint talált egy kis apróságot, ezúttal egy icipici delfint. Majd így szólt.
- Mama vette a játékokat.

(Vajon azt is tudja már, hogy a Télapó helyett is mi tesszük bele a csizmába a csokikat?)

***

Melegítjük az ebédet (bableves), ölemből nézi mindig, mi folyik a tűzhelyen. Felsorolja, mi van a levesben, és hogy szereti a babot, a répát, a fehérrépát, a husit, a nokedlit.
- Tudod, én mit szeretek a legjobban, Lilkó? Téged.
- A babot szeretem én, mama.

 Ez tényleg így van, sokat ebédelt, egyedül, majd evett barackos sütit is. És azt is imádom benne, hogy valahogy tudatosan élvez minden jó dolgot, mint pl. az evést (lehet, ezt tőlünk látta...?), mert a sütievés közben egyszer csak nagyon széleset mosolygott és azt mondta:
- Jó ez az ebéd. Finom.